Amitől az egyensúly kibillen

A rendszerekben, nem csak a családban, hanem minden emberekből álló rendszerben, legyen az munkahelyi közösség, baráti társaság vagy egy nemzet, három, alapvetően egyszerű törvény érvényesül:

Az odatartozás joga – bárkinek, aki valaha a rendszerhez tartozott, joga van odatartozni, nem lehet kirekeszteni, kitagadni onnét.

A hely törvénye – minden tagnak saját, meghatározott helye van a rendszerben. Csak és kizárólag ezen a helyen állva tud jól lenni, boldogulni.

Pont, mint a puzzle: ha bármelyik darab hiányzik, vagy nem ott van, ahova való, nem áll össze a kép.

A kiegyenlítődés törvénye – ez az adok-kapok, a kölcsönösség elve.

Ezeknek a helyreállításán dolgozunk egy családállítás során.

Nagyon könnyen és gyakran megsértjük ezeket a törvényeket, részben mert nem tudunk róluk, részben pedig mert az érzelmi természetünk, a gondolkodásmódunk és a mai hétköznapi életünk, reakcióink teljesen természetesen visznek ebbe az irányba.

Család, Élet-Halál

A család fogalma tágabb a családállításban, mint hétköznapi értelemben. A legtöbb ember a családján általában a szüleit, testvéreit, gyerekeit, házastársát/élettársát, esetleg még néhány közelebbi rokonát érti. A  családállítás szempontjából nem csak apa-anya-gyerekek vagy az épp együtt élő családtagok tartoznak bele. E blog kereteit meghaladja, hogy részletesen leírjam, ki, mi alapján tartozik egy családi rendszerhez.  Az alábbiakat azért tartom fontosnak megemlíteni, hogy érzékeltessem, a családállításban mennyire másképp gondolkodunk az általában megszokotthoz képest. 

A családba tartozik mindenki, aki Élet-Halál kérdésében szerepet játszott. Tehát a családhoz tartozik a nagymama háborúban meghalt vőlegénye, hiszen ha ő életben marad, akkor nem születtek volna meg a nagymama és -később e meghalt vőlegény helyébe lépett- nagypapa gyermekei. Hasonló okfejtés alapján a családhoz tartozik a nagypapának az a bajtársa is, aki megmentette az életét. Az élők és a halottak egyformán a családba tartoznak és megvan a maguk szerepe. 

Az Élet és Halál valóságát hárítjuk, kerüljük manapság. Dolgozni járunk, gyereket nevelünk, barátokkal találkozunk, pénzt keresünk, jövünk-megyünk, küszködünk, éljük az életünket, anélkül, hogy éreznénk, átélnénk az Életet bármelyikben. Szeretjük azt hinni, úgy érezni, hogy amit akarunk, azt megvalósítjuk, csak rajtunk múlik. Mi irányítjuk az életünket. 

Ha az Életet akarom átélni, ahhoz el kell engednem az irányítást és átadnom magam az Életnek. Az Élet nagyobb nálam, és én általa létezem. Aki ezt teljes mélységében átéli, az összhangba kerül önmagával, a családjával az egész valóságával: Rend-be jön. Ezt azonban nem hisszük el. Ez ma, az egyéni érvényesülés, a teljesítmény, az elkülönültség világában teljes őrültségnek hangzik; köszönjük, nem kérünk belőle. Hacsak nem kényszerít rá valami. Egy betegség. Párkapcsolati válság, vagy éppen az, ha valaki nem tud tartós párkapcsolatban élni. Állandó munkahelyi konfliktusok. Eltávolodás a családtagoktól, magány. Folyamatos anyagi nehézségek.

Ha a családi rendszerben található egy-egy makacs probléma oka, akkor a probléma gyökerénél az Élet-Halál kérdésében döntő fontosságú helyzetet találunk, ami elismerésre, elfogadásra vár.

A Szeretet Rendje

A családban mindannyian összetartozunk – ez azonban nem a hétköznapi érintkezések, beszélgetés, találkozás révén történik, hanem az Életben való osztozás okán. A családi rendszer egyensúlya nem attól billen ki, ha rendszeresen veszekszem a szüleimmel, ritkán látogatom meg őket felnőttként, vagy nem tudom támogatni a gyerekemet úgy, ahogy szeretném. Attól viszont igen, ha valaki részéről hiányzik a tisztelet egy másik tag iránt, akit pedig megillet. Ha azt hiszem, hogy én több, jobb, nagyobb vagyok a szüleimnél és nem akarom tudomásul venni, hogy az Élet tőlük áramlik felém, tőlük kaptam az Életet – ami önmagában tiszteletet érdemel. Ha nem tudom ezt átélni, nem tudok a saját helyemen lenni, a szüleim gyermekeként.

És aki nem érdemel tiszteletet?!

Ez akkor is igaz, ha a szülők a viselkedésükkel nem a tiszteletre szolgálnak rá. Vannak, akiket gyermekkorukban elhanyagolnak, bántalmaznak a szüleik. Abszolút érthető, ha ők nem tudják és nem is akarják tisztelni a szüleiket. A családállítás nem menti fel ezeket a szülőket a tettük és annak következményei alól; se nem kéri egy bántalmazott gyerektől, hogy értse meg vagy nézze el a szüleinek, amit tettek vele. Ugyanakkor egy bántalmazott gyerek is akkor tud a helyére kerülni a családban és ezáltal jól lenni a saját életében, ha el tudja fogadni azt, hogy az Életet ezektől az emberektől kapta. Ők a szülei, akiket, mint az ő Életének a forrását tud tisztelni. A tettüket és annak szégyenét pedig meghagyja nekik. Ez nagyon nehéz, ám hatalmas megkönnyebbülést hoz, amikor megtörténik.

A felsorolt három törvény mindegyike végső soron az egymás iránti elfogadás, szeretet, tisztelet alapján működik. Ezért nevezik a családi rendszerben érvényesülő rendet a Szeretet Rendjének. Ez a Szeretet azonban másképp nyilvánul meg a legmélyebb szinten, ahol az Élettel azonos; másképp a rendszer törekvésében, ahogy az egyensúlyt igyekszik helyreállítani; másképp a rendszer tagjai között és megint másképp a tagok hétköznapi, egyéni életében. Ezért nehéz megérteni, mi történik pontosan egy családállításon és ezért olyan könnyű megsérteni ezeket a törvényeket.

E “törvénysértések” hátterében tehát hétköznapi értelemben véve érthető ok áll. Az ok mélyén pedig egy nehéz, elkerülni kívánt érzelem: fájdalom, félelem, szégyen. Bármennyire is érthető és elfogadható azonban egy-egy ilyen reakció a hétköznapi gondolkodásmódunk számára, a mélyebb összetartozás rendjét sérti, aminek mindig következménye van.

Ha családállítás csoportba szeretnél jönni, itt tudsz jelentkezni.

A csoportokat facebook eseményként is megtalálod.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük