Minek járjak “egyénibe”, egy segítővel beszélgetni? - a barátaimmal bármit meg tudok beszélni...

…vagy lehet, hogy mégsem? Van, amikor egy baráti beszélgetés nem segít? Ugyan mivel nyújthat többet egy “segítő” egyéni beszélgetés?

 

A kapcsolatom a bátyámmal finoman fogalmazva nem volt túl rózsás mióta egyetemre mentem, pláne mióta megszülettek a gyerekeim. Hétvégente találkoztunk általában, havonta-kéthavonta. Ezek a látogatások egyre feszültebb hangulatban teltek és utána nekem napokba telt, mire visszanyertem úgy-ahogy a lelki nyugalmam. Sokáig minden ilyen látogatásunk előtt abban bíztam, hogy most majd jobb lesz, máshogy lesz. Hát nem lett. Sőt! Egyre nőtt és sűrűsödött a feszültség a bátyám és köztem. Próbáltam beszélni vele. Máshogy hozzáállni. Türelmesebbnek lenni.

A hozzám legközelebb álló néhány barátomnak rendszeresen meséltem erről, hogy milyen nehéz ez nekem és mennyire nem tudom, mit tegyek. Ők gyerekkorom óta a barátaim, ismerik a bátyámat, a történetünket. Meghallgattak; adtak tanácsokat, ők mit tennének a helyemben. Sajnos ettől sem lett jobb. Állandó téma lett a “bátyám” a férjemmel is. Már az unalomig. Átgondoltam és újragondoltam ezerszer. Hiába.

Azt hiszem, az volt a fordulópont, mikor azon kaptam magam, hogy vezetés közben, a villamoson utazva és még néhány hasonló helyzetben gondolatban folyamatosan a bátyámmal beszélek, mondom és mondom neki, sértetten, dühösen, belül kiabálva.

Ekkor jöttem rá, hogy én ezt egyedül nem tudom megoldani. Önmagam körül forgok és nem látom, merre van az előre. A férjem, a barátaim is hiába próbálnak segíteni. Egy ideig még forgattam magamban a helyzetet, kerestem a megfelelő szakembert – aztán végre elmentem “egyénibe”: kettesben beszélgetni egy lelki segítőhöz.

Elmondtam, hogy nem tudok zöld ágra vergődni a bátyámmal, pedig szeretnék egy épkézláb kapcsolatot vele, és a gyerekeimnek is épkézláb kapcsolatot a nagybátyjukkal, de sehogyse megy, hiába próbálkozom. A gyerekkorunk? Egész jó volt. Szerettem gyereknek lenni. A bátyám mondjuk időnként elvert. De hát testvérek között ez előfordul. Nem tudom milyen gyakran. Üvöltözni gyakran üvöltözött velem, az biztos. És mindenfélét mondott rám, nem valami kedves jelzőket. A verések? Nem, nem egy pofon – eléggé megvert néha. Féltem tőle, erre kristálytisztán emlékszem. Mindegyis. Ez volt, nem tudok változtatni rajta, az önsajnálat nem visz sehova és különben is, mondta már, hogy sajnálja. És tudom, hogy igazából a szüleinkre volt dühös, velem nem is volt semmi baja. Csak én voltam “kéznél”. Neki se volt valami könnyű. És mindemellett szeretett – játszottunk is együtt és mindig megvédett, ha valaki csúfolt mondjuk. Kamaszkoromban kifejezetten jóban voltunk. Addigra túl volt a verekedős korszakán. Szóval én ezt már helyretettem magamban…

Hosszú hónapok beszélgetései és a segítőm tiszta, szándékmentes, elfogadó figyelme kellett hozzá, hogy rájöjjek: ezt én csak szerettem volna helyretenni magamban. Méginkább letudni, elfelejteni, nem foglalkozni vele. Csakhogy hiába döntöttem úgy, hogy nem kérek az önsajnálatból, hiába találtam és gyártottam logikus, racionális magyarázatokat,

ettől még a valódi problémám nem oldódott meg. Az akkor kezdett oldódni, amikor elismertem a bennem élő kisgyerek mérhetetlen fájdalmát és dühét. Amikor megtanultam önsajnálat helyett együttérezni saját magammal. 

Erre úgy voltam csak képes, hogy ott volt mellettem valaki, aki elismerte e kisgyerek fájdalmát, dühét, félelmét, aki együttérzéssel tudott viseltetni a bennem élő kisgyerek iránt, még mielőtt én magam meg tudtam volna tenni ezt. Ez az, amit egy mégoly megértő feleség vagy férj és nagyon közeli barát sem tud – egyszerűen azért, mert ezt meg kell tanulni, mert nem úgy születünk, hogy képesek vagyunk rá. Ráadásul az önismeret is elengedhetetlen a tanulás mellé, saját magunkat, a saját belső gyerekeinket, tartalmainkat meghallgatni tudni együttérző, értő figyelemmel. Ezt általában azok tudják mélyen és valóban, akik valamilyen segítő szakmát választottak hivatásuknak. Ezt nyújtja az egyéni segítő beszélgetés.

Én a bátyámmal való kapcsolatom és az abból adódó nehézségeimmel való – többek között egyéni beszélgetés keretében végzett – munka során tapasztaltam meg, mekkora változást, megkönnyebbülést tud hozni, ha az intellektuális megértés mellett érzelmileg is feldolgozom azt, ami történt velem. Akár gyerekkori történés, akár pár évvel ezelőtti. Végeredményben én ennek a belső munkának köszönhetem, hogy ma önazonosnak érzem magam, alapvetően nyitott és elfogadó lettem. Ma már én is tudok úgy együtt lenni saját magammal és a másik emberrel, ahogy évekkel ezelőtt az engem segítő szakember tudott.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük